Amióta az eszemet tudom itt vagyok. De ez nem nagy szó, tudom, hogy volt életem az előtt is, hogy ide kerültem. Pontosan emlékszem rá, amikor elmondták ezt nekem. Egy különösen sápadt alak állt az ajtóban, amikor felébredtem. Olyan különös arca volt, mintha nem is lett volna ember (és meggyőződésem azóta is, hogy nem volt az). Lassan tagoltan beszélt hozzám, mint ahogy az elmebetegekkel beszélnek. Bár ébredéskor sose vagyok a toppon, de ez azért túlzás volt. Ő elmondta, hogy éppen a pokol egyik cellájábban vagyok és elkövettem elég sok bűnt életemben, ezért is vagyok itt. A bűntetésem nem fizikai: nem emlékezhetek a földi életemre. És ez sokszor megőrít. Ittlétemben rájöttem, hogy nagyon kíváncsi ember vagyok, így régi életem elfelejtése igen irritált. Azzal múlattam az időt, hogy elképzeltem milyen életem lehetett az előtt. Aztán felhagytam vele, mert tudtam, hogy csalódnék, ha megtudnám az igazságot. Valószínüleg bűnöző lehettem, ha itt kötöttem ki. Mostanába csak szénnel rajzolgatok a földre embereket. Nagyon régen lehetek itt, mert kezdem el felejteni, hogy is néz ki egy ember. Ha jobban belegondolok, azt se tudom, hogy én nézek ki. Tükör nincs. Emlékezni meg nem emlékezhetek. Így telnek a napjaim. De lehetne roszabb, a másik cellákból áthallatszanak a sikolyok. Talán egy földi barátom van ott. Mindegy, még ha elém állna még akkor se ismerném fel. Megfosztottak attól, amire a legnagyobb szükségem lenne a pokolban...a jó emlékeimtől.
* * *
Belépett egy velem egykorú lány a cellába. Furcsa, mert annak idején azt mondta a különös idegen, hogy nem jönnek látogatni, hiszen, akkor felelvenítenék az emlékeimet. De a lány mégis ott ált hosszú fekete hajával és jégkéktekintetével. Kirázott tőle a hideg, a bőre a tej színéhez hasonlított leginkább és csontsovány volt, mégis gyönyörű. Nem csoda, hogy úgy vonzott a maga titokzatosságával. Én el sem tudtam képzelni, hogy nézhetek ki hozzá képest. Reménykedtem, hogy idelenn nem piszkos az ember, de nem volt túl sok esély rá. Ahhoz képest mennyire felkeltette az érdeklődésemet a lehető legtöbb hidegvérrel és őszinte tudatlansággal szóltam hozzá.
- Te meg ki vagy?- néztem rá a lehető legártatlanabbul. Ő meglepően hamar sírva fakadt és leborult elém és csak zokogott. Én nem mertem hozzá érni, hiszen nem ismertem.- Találkoztunk már?-kérdeztem és erre már felemelte a fejét.
- Hogy találkoztunk-e?- szipogta és rámemelte vizenyős szemeit, mely körül a bőr megdagadt és kivörösödött. Ez furcsa mód még szebbé tette.- Te öltél meg.- mondta. Ez a tény(, amit sose gondoltam volna) fájdalmasabb volt, mintha fizikai fájdalomra ítélnek az örökkévlóságig, mert a szívembe fúródott és nem lehetett többé onnan kihúzni. És láttam, ahogy szétterjed a ruhámon a pirosfolt és egyre jobbra szinezi be ruhámat. De ő rögtön megnyugtatott, hogy nem haragszik rám és soha nem is haragudott. Elmondta, hogy egy osztályba jártunk és elválaszthatatlan barátok. Aztán kiderült számára, hogy bérgyilkos vagyok. Én azért, hogy megvédjem azt hazudtam neki, hogy az egész barátságunk álca volt. De ő mégis beletúrta az orrát az ügybe, míg végül olyan megbízást kaptam, hogy megöljem őt. És én megtettem, mert, ha nem tettem volna még több ember meghalt volna. Így én felvettem a hős szerepét, ő meg az áldozatét. Végül még aznap meghaltam egy robbanásban, mint ő. Az egészből viszont az áradt rám, hogy mennyire nem bánja a történteket és még mindig a barátom. Megígérte, hogy megtalálja módját, hogy hogyan hozzon ki innen. Bár mostanra már rájöttem, hogy tökéletesen idevaló vagyok. De ő csak erősködött. És kiment azon az ajtón, amin bejött. Soha többé nem láttam. Bárcsak soha nem láttam volna. Nem tudtam volna meg a múltamat. És akkor most édes tudatlanságba üldögélnék itt és nem nézném az örökkévalóságig, ahogy egyre vörösebb és vörösebb képzeletben a ruhám a kiömlő vértől. A vértől, ami pirossá festi az emlékezetem tiszta tengerét.
- Te meg ki vagy?- néztem rá a lehető legártatlanabbul. Ő meglepően hamar sírva fakadt és leborult elém és csak zokogott. Én nem mertem hozzá érni, hiszen nem ismertem.- Találkoztunk már?-kérdeztem és erre már felemelte a fejét.
- Hogy találkoztunk-e?- szipogta és rámemelte vizenyős szemeit, mely körül a bőr megdagadt és kivörösödött. Ez furcsa mód még szebbé tette.- Te öltél meg.- mondta. Ez a tény(, amit sose gondoltam volna) fájdalmasabb volt, mintha fizikai fájdalomra ítélnek az örökkévlóságig, mert a szívembe fúródott és nem lehetett többé onnan kihúzni. És láttam, ahogy szétterjed a ruhámon a pirosfolt és egyre jobbra szinezi be ruhámat. De ő rögtön megnyugtatott, hogy nem haragszik rám és soha nem is haragudott. Elmondta, hogy egy osztályba jártunk és elválaszthatatlan barátok. Aztán kiderült számára, hogy bérgyilkos vagyok. Én azért, hogy megvédjem azt hazudtam neki, hogy az egész barátságunk álca volt. De ő mégis beletúrta az orrát az ügybe, míg végül olyan megbízást kaptam, hogy megöljem őt. És én megtettem, mert, ha nem tettem volna még több ember meghalt volna. Így én felvettem a hős szerepét, ő meg az áldozatét. Végül még aznap meghaltam egy robbanásban, mint ő. Az egészből viszont az áradt rám, hogy mennyire nem bánja a történteket és még mindig a barátom. Megígérte, hogy megtalálja módját, hogy hogyan hozzon ki innen. Bár mostanra már rájöttem, hogy tökéletesen idevaló vagyok. De ő csak erősködött. És kiment azon az ajtón, amin bejött. Soha többé nem láttam. Bárcsak soha nem láttam volna. Nem tudtam volna meg a múltamat. És akkor most édes tudatlanságba üldögélnék itt és nem nézném az örökkévalóságig, ahogy egyre vörösebb és vörösebb képzeletben a ruhám a kiömlő vértől. A vértől, ami pirossá festi az emlékezetem tiszta tengerét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése