Csönd volt. A halál csöndje lepte el a kcsiny viking falut. Bukdácsolva lépkedtem az ember és sárkány tetemek között. Megálltam egy ifjú élettelen teste fölött. Barna haja csapzottan borult a földre. Lelketlen szemei rám meredtek. Én voltam az! A karomba másik, egy női kar fonódott. A lány arca nem volt kivehető, mert szétperzselődött a sárkányok tüzében.
"Már emlékszem! Valami történt...meghalt...a legjobb barátom, Fogatlan...meghalt!" Sírni akartam, de nem hagyta el egyetlen könnycsepp sem a szememet. Lassan eszembejutottak az elmúlt egy év eseményei. Fogatlan halálával elpattant valami a sárkányokban. Megvadultak. Akárhogy nyugtattam, szelíditettem őket, minduntalan ránktámadtak. Újra beköszöntött az az ősi állapot, amikor még öltük a sárkányokat. Mindaddig vallott elveimet fel kellett adnom és a népem élére álltam. A sárkányok és köztünk nem lehetett béke többé. A háború során nem csak én, nem csak Hibbant, hanem a sárkányok is elvesztek.
És most ott álltam a saját halott testem felett. Egyszer csak kisütött a nap és egyik fénysugara éppen engem melengetett. A felhők mögül hangokat véltam hallani, túlvilági hangokat. Először egy nő kacagása, aki engem szólongatott. Aztán apám öblös, régnemhalott hangja hívott. Ezek után egy sárkány üvöltése, egy sárkány, akinek a hangját bárhol felismerném. Elrugaszkodtam a földtől és szálltam tova a felhők felé. Most először szárnyak nélkül repültem. Ahogy a melegség jobban és jobban árasztott el és egyre közeledte a hangok felé boldogság és teljesség öntött el. Úton voltam az öröklét felé. De még mielőtt eltűnt volna a szemem elől a falu, a jól ismert utcák, a jól ismert házak, visszanéztem utóljára:
"Viszlát Hibbant!"- gondoltam. És a felhők örökre eltakarták előlem az elpusztult kis falut.
"Már emlékszem! Valami történt...meghalt...a legjobb barátom, Fogatlan...meghalt!" Sírni akartam, de nem hagyta el egyetlen könnycsepp sem a szememet. Lassan eszembejutottak az elmúlt egy év eseményei. Fogatlan halálával elpattant valami a sárkányokban. Megvadultak. Akárhogy nyugtattam, szelíditettem őket, minduntalan ránktámadtak. Újra beköszöntött az az ősi állapot, amikor még öltük a sárkányokat. Mindaddig vallott elveimet fel kellett adnom és a népem élére álltam. A sárkányok és köztünk nem lehetett béke többé. A háború során nem csak én, nem csak Hibbant, hanem a sárkányok is elvesztek.
És most ott álltam a saját halott testem felett. Egyszer csak kisütött a nap és egyik fénysugara éppen engem melengetett. A felhők mögül hangokat véltam hallani, túlvilági hangokat. Először egy nő kacagása, aki engem szólongatott. Aztán apám öblös, régnemhalott hangja hívott. Ezek után egy sárkány üvöltése, egy sárkány, akinek a hangját bárhol felismerném. Elrugaszkodtam a földtől és szálltam tova a felhők felé. Most először szárnyak nélkül repültem. Ahogy a melegség jobban és jobban árasztott el és egyre közeledte a hangok felé boldogság és teljesség öntött el. Úton voltam az öröklét felé. De még mielőtt eltűnt volna a szemem elől a falu, a jól ismert utcák, a jól ismert házak, visszanéztem utóljára:
"Viszlát Hibbant!"- gondoltam. És a felhők örökre eltakarták előlem az elpusztult kis falut.
(Elmagyarázom hogy miért vadultak meg a sárkányok, ha nem érted.
HTTYD2 SPOILER!
Tehát Fogatlan lett az alfa a film végén, tehát az éjfúria az alfa faj. De Fogatlan az utolsó éjfúria. Ha ő meghal, akkor felborul a sárkányok egész hierarchiai rendszere. Ez történt itt is, csak az én elképzelésemben.)
HTTYD2 SPOILER!
Tehát Fogatlan lett az alfa a film végén, tehát az éjfúria az alfa faj. De Fogatlan az utolsó éjfúria. Ha ő meghal, akkor felborul a sárkányok egész hierarchiai rendszere. Ez történt itt is, csak az én elképzelésemben.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése